Imasuli

Ez a világ Isten országa, Jézus és az írások többször is leszögezik. Két kérdést tehetünk fel jogosan. Egyfelől hogyan lehet Isten országa egy olyan világ, ahol a féktelen dőzsölés és milliók éhhalála „oly jól megfér" egymás mellett, ahol az erkölcstelenség és az Atya törvényei ellen való élet nem szégyellnivaló, hanem sikk és élőadásban tetszeleg, ahol még Jézus nevével a szájukon is gyilkolják egymást az emberek? Másfelől ha Isten országa a mi világunk, miért imádkozzuk nap mint nap: Jöjjön el a Te országod? Miért mondja a Fiúisten, hogy az ő országa nem evilágból való?

Nézzük egy kissé a tulajdon kérdését. Mikor állítom jogosan valamiről, hogy az én tulajdonom? Ha megvettem, vagy magam készítettem saját anyagaimból, nem megbízásból, hanem szabad és önálló döntésem alapján. Nos az anyagi világ, kövestől, növényestől, állatostól, emberestől teljesen ebbe a kategóriába tartozik. Teremtőnk alkotta a semmiből tökéletesre, az Ő tulajdona, az Ő országa. Legalábbis az volt eredetileg. Nos, elképzelhető-e, hogy ma már nem az övé, hanem mondjuk az embereké vagy a sátáné? Egy akarattal bíró tulajdon - pl. egy birka - elkóborolhat a gazdájától, s valaki más birtokába kerülhet. Az ember a jelek szerint igencsak elkóborlásra hajlamos, - ld. dőzsölés, erkölcstelenség, gyilkosság - tékozló fiúságának legelső megnyilvánulása az ősbűn, a felkiáltás: én már nem vagyok a Tiéd, a sajátom vagyok.

A paradicsomból, Isten valódi országából való kiűzetés tehát Isten országának tulajdonjog váltását eredményezte? Igen is, meg nem is. Igen, hiszen a mennyei béke helyére a viszály és a vesződség lépett, Isten színről-színre látását a hiábavalóság és a homályos Isten-sejtés vette át. Nem, mert a Végtelen Jóság mégsem hagyta, hogy teljesen ránk háruljon tudatos döntésünk minden terhe: időnként felüdülünk, tudunk magunk fölé emelkedni és jók lenni, szenteket kaptunk, s legfőképpen az Ő megváltó egy Fiát.

Olyan ez a világ, mint az elkóborolt és más nyájat talált birka, új gazdájáé is meg a régié is. Ha azonban a Régi, az örök Szőlőbirtokos eljön, az újnak vissza kell adnia jogos jussát. A Szőlőbirtokos mindenképpen eljön, ne felejtsük hát, hogy csak használatba kaptuk a világot. Ne szennyezzük el mérgekkel és szeretetlenséggel. Aki ezt nem feledi, az ismeri az igazságot, s a Föld sója. Nekünk „mindössze" jóhiszemű bérlőknek kell lennünk, s NEM mondanunk az őseredeti Tulajdonosnak: már nem a tiéd, nem te teremtetted, nem ismerünk, talán nem is vagy, oly régen láttunk. Akkor Ő sem fog ismerni minket, ha majd végleg eljön birtokába.

Mert eljön, s helyreállítja az Ő országát. Akkor ez mindenkinek nyilvánvaló lesz, de akik most is ezt hisszük és éljük, itt a Földön is az Ő országában vagyunk, bármit is mutassanak a klisék.

Az írástudók felelősségéért fordulok Hozzád. Hogy tőled jövő kényszer nélkül, legteljesebb szabadságukban megértsék és megéljék, mit jelent tálentumot kapni.

Régen megismertük az írástudót, ruhájáról, modoráról, s arról, hogy ismerte a betűt. Urak és egyszerűek között nem volt átjárás. Ma ismeri a betűt az ács, a takarító, az anya és a professzor. A bölcsesség, az Úr félelme azonban nem nőtt az okossággal. Elfelejtettük a tevét és a tű fokát; a pénz csak egy nagyon korlátozott szintig boldogít, s az okosságként definiálható tudással ugyanez a helyzet. Sokan akarunk urak lenni.

Bölcsek kevesebben. A takarítók közül, aki békélten sorsával, alaposan végzi a munkáját, az építészek közül, aki szépet és maradandót épít. A kutatók közül, aki az isteni rendről beszél a maga területén, s nem a publikációs listáját hizlalgatja. A menedzserek közül a gondnokok, s nem a diktátorok. A betűinfláció korifeusai közül, aki értéket ad, s nem példányszámot áhít.
Mert aki kutyaólat ácsol, legfeljebb ázott kutyát kockáztat, de aki templomot, színházat, vagy társasházat épít, az évszázadokra üzen. Gazdaságtalansági szempontokról és gány munkáról, vagy az Atya szolgálatáról az emberek szolgálatán keresztül.

Ma a nyomtatott betű legalább 90 százaléka szemét. Harsányan akciót hirdet, szirupos álromantikában fürdet, vagy műizgalmat gerjeszt, s ehhez nyugodtan használ fel jó varázsló, becsületes gyilkos vagy éppen megnősült Krisztus figurákat. (Nem tudják mit tesznek, bocsáss meg nekik!)

De legfőképp azokért a valódi írástudókért fohászkodom, akiknek ecsetvonásai, papírra vetett szavai vagy alapra húzott falai a Te ragyogásodat kell tükrözzék. Végül azokért könyörgök, akik olyan hivatást bírnak, ahol nem lehet hibázni: a szülőkért és legfőképp a papokért. Saját erejükből és ügyességükből tegyenek meg mindent, de ismerjék fel, hogy a felelősségük mérhetetlen és összeroppannak alatta. Csak egy teheti pihekönnyűvé. Kegyelmet!

A szenvedés misztériumát nem érthetem, de a hitem talán ad annyi erőt, hogy szembenézzek vele. Látom a keresztre szögezett Krisztus többórás haldoklását, érzem a széttárt karok fenségét, tudom a Megváltó végső győzelmét.

Nem szeretem, de értem a katona halálát a csatatéren. A szétzúzott, csonka testek a rombolás értelmetlensége mellett mindig láttatnak valamit a vitézség, a bátorság, a helytállás étoszából is.

Ijeszt, de át tudom élni a gyilkos indulatot. A vérben forgó szemek, az elborult agyak áldozatai könnyen azonosíthatják szenvedésük okait, és utol is érhetik őket - rossz esetben a bosszúval, jó esetben a megbocsátással.

Szorongással tölt el, hogy látom a betegségek pusztító, embert őrlő erejét. De látom a betegek küzdelmét, a családok, a barátok helytállását is; a szenvedésben formálódó közösségi kapcsolatok erejét.

Érteni vélem, mit üzensz mindezekkel, Uram.

De nem értem, nem tudom és nem akarom érteni az éveken át szenvedésre ítélt gyerekek sorsát. Akiket kitartóan, rendszeresen, elszántan vernek és kínoznak hónapokon, éveken át. Az ausztriai lányét, akit a saját apja húsz éven át pincében tart fogva, és több ezerszer megerőszakol. Az amerikai fiúét, akit társai hokiütővel erőszakolnak meg, sokszor, hónapokon át.

Ugye ilyen nincs, Uram?

Ugye ezek csak a bulvármédia perverz kitalációi? Ugye becsukhatjuk a szemünket és a fülünket, amikor ezekről hallunk? Ugye megmenekülhetünk ezektől a rémképektől...?

Az ilyen szenvedésben nincs semmi felemelő, semmi értelmes, semmi hősies. Ilyenkor nem csak az áldozat testét, hanem a személyiségét, az ítélőképességét, a lelkét, a méltóságát - s úgy tűnik, istenképmás-mivoltát is - szétroncsolja az őrület hosszú időn át tobzódó, módszeres kegyetlensége.

Uram, Téged megkorbácsoltak és átszögezték a kezeidet. De Téged nem vertek a szüleid éveken át, és Téged nem erőszakoltak meg hokiütővel. Hol vagy, amikor ezek a szörnyűségek történnek az áldozatokkal? És miért nem könyörülsz a tetteseken? Miért engeded át őket a sátánnak?

Vagy visszakérdezel, hogy mi hol vagyunk ilyenkor? Hogy miért nem halljuk pincébe zárt lány sikoltozását? Hogy miért nem gondolunk arra, hogy felelősek vagyunk azért is, ami a szomszéd házban történik? Hogy miért nem kérdezzük meg, kikkel és merre kóborolnak szokatlanul hallgatag gyermekeink? ...tanítványaink? ...osztálytársaink?

Hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatainkat a körülöttünk élőkkel? Hogy fel kell támasztanunk közösségeink hálózatát, amiből nem szabad kihullani hagynunk egyetlen társunkat sem?

Ha ezt akarod, miért ilyen borzalmas módon adod tudtunkra?

Mit üzensz ezekkel a szörnyű sorsokkal, Uram?

Valamit elronthattunk, mert a tavaly elültetett kis évelő növény idén tavasszal már nem nyílt ki a kertünkben.

Pedig gondosan utánanéztünk: mennyi napot, mennyi nedvességet, milyen talajt kedvel. Igyekeztünk ezeknek megfelelően gondozni. Figyeltünk rá, próbáltuk szeretni, aztán most mégis itt kókadozik; barnán, élettelenül.

Talán valamiről mégis megfeledkeztünk. Kell lennie még valamilyen szempontnak, valami titkos trükknek, ami nem szerepelt a mellékelt rövid leírásban, amit nem mondtak el az áruda eladói és amit nem találtunk az interneten sem.

De az is lehet, hogy nem feledkeztünk el semmiről. Megtettünk mindet, ami tőlünk telt - de ez kevés volt. Mert nem tudunk elég jól szeretni a magunk erejéből. Isten nélkül nem tudunk jól szeretni; még egy növényt se.

Uram, segíts, hogy jól szeressünk!

Hit és hitetlenség ma elválaszthatatlanul összefüggenek. Van bennünk valami alapvetően közös. Pilinszky írja: „Ő hitetlen - nem minden probléma nélkül. Én hívő vagyok - szintén nem minden probléma nélkül." Ez pedig elégséges közös alapot teremt. Heidegger szerint az a hit, amely nem teszi ki magát a hitetlenségnek, nem méltó a hit elnevezésre.

A teljes cikk a jezsuita blogon olvasható

Halandó emberi ésszel Istent nemcsak megérteni, de névvel illetni is lehetetlen - ez különösen igaz a Szentháromság tanára. Egyistenhívő vallás volta ellenére miért nem elégszik meg a keresztény hit egy Istennel, miért van szükség egy lényegben három isteni személyre? S ha még a három három lenne, de igazán egyek: a Fiú és a Szentlélek az Atyától született, de nem teremtmények. Nem az időben történt ez, hanem az idők kezdete előtt. Mi ez a titok, aminek még leírása is meghaladja nyelvünk korlátait?

Mint Isten minden tette, valószínűleg ez is végtelen szeretetéből ered. Annyira szeretett minket, hogy egyszülött fiát adta értünk. S annyira szeretett minket, hogy nem hagyja egyedül a történelem idejének béklyójába kötött embert. Az embereket, akik közül a testi halál rabjaiként még a legnagyobbak sem tudják átlépni egy szánalmasan rövid emberi generáció idejét. Tanúságtevőként eljött közénk az élő Isten a fiú képében, a mi időnk egy meghatározott pontján, s az egyszerűek nyelvén elmondott és megtett minden lényegeset, ami üdvösségünkhöz szükségeltetik. Akinek füle van, hallja meg. Egészen más ez az Isten, mint Mózes Istene, az Atya, akinek még látását vagy hangját sem bírta elviselni a nép. De Isten szeretete még ennél is tovább terjedt: a mai kor esendő emberének a mindennapok megpróbáltatásai során már sokszor nehezére esik egy 2000 évvel ezelőtt élt személyre emlékezni. Mennyivel jobban így van ez, ha nem veszi magához hetente az Ő testét és vérét. Mennyivel jobban, amikor az Új Korszak (New Age) tanítása valami ilyesmit duruzsol a fülébe: „Meglehet, Jézus történelmi személy volt, s kétségkívül nem mindennapi ember, de ember. Nem más, mint egy a történelem nagy tanítói közül, mint Arisztotelész vagy Einstein. Egy a vallásalapítók közül, mint Mohamed vagy Buddha. Egy a nagy jótékonyak közül, mint Albert Schweitzer vagy Teréz anya. Esetleg egy a szentéletű emberek közül, mint Assisi Szent Ferenc vagy Gandhi. Hogy Isten fia volt, azt hadd higgyék a keresztények, ha ez nekik jó - hiszen ebben a toleráns liberalista-pluralista szép világban mindenki azt hisz, amit akar. Az ilyen kenyér vagy borszaporítás szerű csodák pedig kissé gyanúsan demagógok, különben is, ki tudja ezt ellenőrizni kétezer év távlatából. Amúgy pedig jószerivel minden rendesebb művelődési házban találhatunk már aura, bioenergia vagy reiki tanfolyamot, nincs kizárva, hogy Jézus is felfedezhette saját rejtett kozmikus energiáit - talán éppen az evangélisták által 'elfelejtett' 18 ismeretlen év alatt, amikor beavatást nyert mondjuk Tibetben, mondjuk a jógik tudományába - és ezekkel gyógyított is."

A jóérzésű ember megszeppen, s kezd olyan kényszerképzete támadni, hogy ha „A" helyes utat keresi, ő is egy a középkor tűzzel-vassal 'térítő' inkvizítorai közül. Ezekben a mindennapi elbizonytalanodásokban, a hétköznapok megpróbáltatásai és a világban terjengő gonoszság által okozott apátiánkban van segítségünkre a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Erőt ad és bátorságot, lelkesedést és szelíd optimizmust, türelmet és bölcsességet, elveszi a sértődöttségünket, gőgünket, s szeretetet ad cserébe.

Számomra tehát Isten hármasságának egyik titka irántunk való viszonyában, irántunk való szeretetében rejlik:
• az Atya, - akihez még imáinkban is alig tudunk szólni, - az örökkön létező, de számunkra végtelenül távol lévő Isteni személy;
• a Fiú, aki megmutatta magát, tanított minket, eljött, de elment és csak az idők végezetekor jön el újra a maga teljességében;
• és a Szentlélek, aki végtelen szelíden, kevésbé láthatóan, de hallatlan és felbecsülhetetlen kegyelmet ad, még azoknak is, akik nem is hisznek benne, és mindig velünk van.

Minden jámbor Szentírás-olvasónak szemébe tűnik, hogy az ószövetség sok helyen szinte csöpög a vértől. Az erőszakos jelenetek előfordulása nem is, de durvasága vetekszik a mai beteg elmék által gyártott horrorfilmekkel. Amikor a hivvita Hémor fia meggyalázza Dínát, Jákob lányát, az idegen nép megbánja és jóvá akarja tenni bűnét. Törvény szerint megkérik a lányt, nagy nászajándékot adnak, szövetséget kötnek a zsidókkal és körülmetélkednek. A zsidók azonban harmadnapon felrúgják a szövetséget, lemészárolják a férfiakat, a nőket és gyerekeket rabszolgaságba viszik. (Ter, 34).

Ez a tett nehezen fér össze a mi megbocsátó Isten képünkkel. Judit Istenhez fohászkodva lefejezi Holofernészt, az ellenség vezérét, amint a leírásból kitűnik, szent tettként. Amikor Dávid vonakodik megölni a legyőzött ellenséges királyt, maga a próféta teszi meg, hiszen emlékszik a mózesi törvényre: „Azokban a városokban azonban, amelyeket birtokul nyersz, egyáltalában senkit se hagyj életben, hanem hányd kard élére a lakosokat, tudniillik a hetitákat, az amoritákat, a kánaániakat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat, úgy ahogy az Úr megparancsolta neked..." (MTörv 20, 16)

Mi hát a magyarázat? Először maga a törvény folytatása ad választ: „...hogy meg ne találjanak tanítani titeket arra, hogy elkövessétek mindazokat az utálatosságokat, amelyeket ők cselekedtek isteneiknek, s vétkezzetek az Úr, a ti Istenetek ellen." Felhozhatjuk a kor más kultúráját is, ahol az emberéletet még nem mai értékkel mérték. Közelebb járunk a lényeghez, ha a bűn és bűnhődés viszonyát nézzük az ószövetségi időkben: nem jött még el Krisztus, aki a bűneinket eltörölte. Lehet, hogy a lemészárolt népek végső soron üdvösségüket nyerték el azzal, hogy megkapták jogos büntetésüket. Az igazi kulcs persze Jézus, aki újjáalkotott mindent, megadva Péternek és az egyháznak a feloldozás hatalmát. Nincs szükség többé az erőszakra, ez az a béke, amit Krisztus adott övéinek.

Nem csak egy békés ember jópéldájáról van szó, hanem arról, hogy soha többé nem kell erőszakhoz folyamodnia Isten kiválasztottjainak. Valóban: amikor Péter kardot ragad a getszemáni kertben, mestere megfeddi. Sokan értik félre ezt a békét, s tesznek szemrehányást Istennek, amikor békés szándékaik ellenére is erőszak éri őket. Azt, hogy békén hagynak minket, Jézus sohasem ígérte. Sőt. A nyolc boldogságban azoknak adja a mennyek országát, akik sírnak, akiket gyaláznak és üldöznek. Ezt azonban nem viszonozhatják a régi módon, mert Isten fiai békeszerzők, szelídek és irgalmasok.
Elítélhetjük-e a kiválasztott nép véres cselekedeteit? Semmiképpen, hiszen híven követték az Igazságos Bíró törvényét. De az Igazságot az Egyszülött Fiú újjáalkotta, s az Ő nekünk adott békéje, az erőszak kényszerétől való megszabadulás egyike felmérhetetlen ajándékainak.

"Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének."
[A Jezsuita Blog teljes cikke itt olvasható]

"Elkezdődött. Újraéljük Krisztus szenvedését, átélve, hogy értem, helyettem és miattam tette. Holott én nem kértem."
[A Vallásos Ábrándozók cikke itt olvasható]

Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké; KK&TT: Stációk (Zebegény)
[A Reakció két nagyheti bejegyzése: itt és itt]

"Nyilvánvaló, hogy a helyükön kezelt értelmezések közül több is megfér egymás mellett. Ám az, hogy a karácsonyból a téli fény, a húsvétból a nyúl és a tavasz ünnepe lesz, nem csak jelentésváltozás; veszteség is. Lélek és hit tűnik el az ünnepeinkből."
[A Fontolva Haladó blog teljes cikke itt olvasható]

"Míg a karácsony elsősorban családi körben, a születés, az új élet örömében, addig a húsvét inkább a templomban, a közösségben zajlik. Talán ez az egyik legnagyobb különbség, és ezért is kötődik kevesebb családi hagyomány a húsvéthoz. Sok kereső embert nem a karácsonyi éjféli misére hívok, hanem a nagyhétre, mert úgy gondolom, hogy az élet legfőbb kérdéseire a nagyheti liturgiában kaphat választ."
[A Heti Válasz 2008 húsvéti interjúja Horváth Zoltán plébánossal]

Az ünnepeken gyakran végiggondoljuk az eredeti eseményeket. Húsvét tájékán Krisztusunk szenvedését. Mint minden szavának és tettének, ennek is mélységesen mély a jelentése. Megérthető az egyszerűeknek is, de egyben hatalmas titkokat rejt. Az egyik ilyen titok, miért nem vitázott Jézus vádlóival, miért nem védekezett. Miért hallgatott az, aki Názáretben a lincshelyzet közepén nemes egyszerűséggel „áthaladt közöttük és eltávozott", aki farizeusok fondorlatos csapdáit mindig könnyedén romba döntötte, aki még a sátán logikusnak hangzó kísértéseit is könnyedén megcáfolta? Miért hallgatott az utolsó éjszakán, amikor könnyedén megszégyeníthette volna vádlóit? A magyarázat kézenfekvőnek tűnik: ha megvédi magát, nem teljesíti be az Atya akaratát. De emellett más oka is lehetett. Világosabbá válik a dolog, ha a kérdést így fogalmazzuk meg: mi volt a különbség a hitvitákban győzedelmes, betegeket gyógyító és végtelenül erős Krisztus és az utolsó éjszaka végtelenül gyönge Krisztusa között?

A különbség a Getszemáni kertben magára vett bűnök terhe. A becsületes bűnös nem védekezik vádlói előtt, ha tudja, valóban elkövette a bűnt. Ehelyett vall. A becsületes ártatlan vádlott védekezik minden erejéből, mint az Szent Johanna tette hónapokig tartó, kimerítő perében. Urunk ugyanakkor se nem vallott, se nem védekezett. Nem szavazott igennel vagy nemmel saját perében, egyszerűen tartózkodott. Mivel bűnt nem követett el, nem vallhatott maga ellen. Mivel magára vette bűneinket, mégis bűnös volt, ezért nem védekezhetett. Az emberiség minden bűne végtelenül nyomhatta az isteni vállalkat, sokkal inkább fájhatott, mint a korbácsütések és a töviskoszorú. A beteg, szenvedő ember nem képes annak a teljesítménynek a töredékét sem nyújtani, amit egészséges korában. Jézus saját hibáján kívül, de szabad akaratából végtelenül beteg és szenvedő volt. Talán ereje sem volt már megmenteni magát, hiszen ereje az Atyától eredt, s saját tisztasága, bűntelensége, imája nyitott neki csatornát. Jézusnak előző éjszakai döntésével lemondott erről az erőről. Ezek után csak egy lehetősége maradt: hallgatni és tűrni értünk.

Az emberi történelem szellemi harcnak is tekinthető, ami a mi Urunk és e világ ura között zajlik. A háború kimenetele felülről garantált, de a csaták megnyerése rajtunk, esendőkön áll. A vesztett csaták pedig igencsak fájdalmasak: szenvedéssel, halottakkal, s ami még annál is rosszabb, örök halottakkal, azaz elkárhozott lelkekkel jár. A katonák mi vagyunk, hogy kihez állunk, afelől dönthetünk, de a két parancsnok és tisztjeik könnyen összetéveszthetőek. Jobban mondva az ördög és démonai nagyon igyekszenek ugyanolyan uniformist ölteni, mint a világmindenség teremtője.

Szegény ördög először összetévesztette a csatát a háborúval. Amikor hadüzenet nélkül elcsábította Évát és Ádámot, fogadni mernék, a háború győztesének gondolta magát. Eltelt néhány ezer esztendő, s Isten fia mindhalálig-engedelmessége által visszanyerte nekünk, amire magunktól képtelenek voltunk.

A hazugság atyja tombolt. Majd lecsillapodott, s újat gondolt. Mivel ahhoz silány, hogy alkosson, szokása szerint Isten műveit mérgezte meg, s fordította az Ő képére formált teremtmény ellen. Elsőként a tudományt, másodikként a tiszteletet, harmadikként a rendet.

Az első újkori csatában imígyen duruzsolt néhány nem feltétlenül rossz szándékú, de krónikusan uniformiskeverő testvérünk fülébe: „Elavult már ez a vakhit... Van Isten? Látta valaki? Meg tudjátok fogni, mérni?" Volt oly balga, aki elfelejtette, hogy még Mózes sem bírta el Isten látását, s aki elhitte, hogy meg lehetne mérni a Megmérhetetlent, ha tényleg lenne. Az alvilági hazugság hihető volt, a balgáknak más balgák hittek, s a sátán duruzsolásából megszületett a pozitivizmus: csak az van, amit meg lehet fogni, mérni, vizsgálni. (Az érdekes módon keveseknek tűnik fel, hogy a szerelmet sem lehet megtapogatni, mégis van.) A tudományt ma is sok felületes ember a hit ellenségének tartja, ennek emblematikus figurája Giordano Bruno, illetve az, ahogy az ő történetét széles körben „ismerik". A kémia is adott egy löketet: középkori tudományfelfogástól eltérően sikerült mesterségesen szerves anyagot előállítani. Az „anima" létezése megdőlt, s ettől sokan bizonyítottnak vették, hogy nincs is lélek. Sátán nyert.

De mégsem volt tökéletes a győzelme. Isteni képre formáltságunk, a bennünk lévő jó erősebb a mesterkedésnél. A lélek létezése, s ezzel Isten nem lett totálisan megtagadva. A második újkori csatát felvilágosodásnak hívjuk. (Fejlődik sátán úr is: immár nem nyakatekert fogalmakat használ, mint 'pozitivizmus'. 'Felvilágosodás' - mily szép szó, ki ne örvendezne már hallására is.) S az uniformiskeverők megint elfelejtették, hogy a „felvilágosodáshoz" a „fényt" - nevéhez híven Lucifer hozta. Isten, az Abszolút, sokak fejében helyet cserélt a ferdítés és hazugság atyjával, a relatívval. Az Isten-tisztelet immár csak belterjes, avítt vallásoskodóknak való, a felvilágosultak a másságot tisztelik. Ha valaki Istent szidja, káromkodik, az menő, legyen az illető segédmunkás vagy miniszterelnök. De próbáljuk csak a másságot szidni, máris a nyakunkon a hazánkban még csak ébredező, de immár EU jogszabályok által is felkent had, amelynek ezúttal nem „Politikai Rendőrség", hanem „Politikai Korrektség" van az autójára festve. Nincs megingathatatlanul Isten felé irányuló lélek, csak szabadon forgolódó szellem - szól a duruzsolás. Jin-jan. Sátán nyert.

Azaz mégsem egészen. Másképp hogyan is lehetne még mindig megtagadni pl. a fegyveres szolgálatot lelkiismereti okokból. A bukott angyal végül mérhetetlen orcátlanságában Teremtőnk fő műve iránt lendült támadásba. Ez maga a teremtés, a rend, a struktúra. A teremtés erői bomladoznak, de „a tudósok vitatkoznak a globális felmelegedésről és annak antropogén okairól". A teremtmények hullanak (óránként 3-4 faj, ez a természetes kihalási ráta kb. ezerszerese), „de hát mindig is volt fajkihalás". Néhány másodpercenként éhenhal egy embertársunk, „de ezt majd megoldja a gazdasági növekedés, hajtsunk csak jobban!".

A harmadik újkori csata mindennél pusztítóbbnak ígérkezik, s ennek vagyunk most tanúi. Az ember elveszettnek érzi magát a törvényrengetegben, médiauralomban, információözönben. A dezinformáció hatékonyan tombol: elég egy 20 perces műsor a „Júdás evangéliumról", hogy újabb tömegek kételkedjenek az általunk vallott négyben - miközben azt sem tudják, hogy az egy kizárja a négyet, vagy fordítva. Elég egy jó de perverz író, aki Da Vinci kódot alkot saját anyagi dicsőségére, s milliók kezdenek el kételkedni nem csak a mi Urunk kereszthalálában és feltámadásában, de történelmi létében is. Minden összekeveredik, az ember rohan, hajt, majd apátiába zuhan. A belé ültetett kiirthatatlan jó még érzi a rosszat, de már nem tudja, hol keresse. A bűn struktúráinak rabigája világi szemmel nézve lerázhatatlan. Nincs már Haynau vagy ÁVÓ, aki ellen forradalmat lehetne szervezni, az ellenség mi magunk vagyunk.

A sátánnak harmadszorra sem sikerült kiölni a lelket az emberből, alkot hát lélektelen struktúrákat: hadsereget, bürokráciát, multikat. Ne hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk, még ha adnak is fegyvert és kitüntetést, űrlapot és pályázati pénzt, szép autót és munkahelyet is! Szerezzük vissza a hatalmat magunk felett!

Hogy felajánlhassuk a mindenség Urának, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké!

Uram, kérlek, csapj a számra, ha káromkodom. Minden jesszusmáriáért és oltárijóért is!

Nem, kérlek, mégse csapj a számra.
Noé óta nem irtasz ki minket;
Fiad születése óta már nem csapsz.
De add, hogy a bennem lakó lelked rámszóljon.
Csendben, este, vagy az erdőben, ha egyedül futok, és Veled próbálok szóbaelegyedni.
Vagy amikor a legalkalmasabbnak tartod:
Nehogy már én mondjam meg mikor.

De azt is kérem, ne szóljon rám a nemtőledvaló bigott lelkiismeretem, ha csúnyát kell mondanom.
Tolvajt kiáltsak a villamoson, ha látom; ne féltsem a kabátom, ha részeg stricije k-ját veri az utcán, s ne azzal menjek oda egyet köhintve, hogy "Elnézést a zavarásért, csak azt szeretném mondani..."

Zsidónak nevezzem a te népedből való testvéremet és ne magyarországi zsidó származású magyar polgárnak. Kérlek, nevük kinemmondhatóságával legfeljebb a mi könyveinkből engedd őket kitörlődni, de a Te Könyvedből ne!

Figyelmeztess engem, és figyelmeztess rajtam keresztül másokat is, ha rutinszerűen szidják a Te anyádat, a mi anyánkat, az én égi édesanyámat, hogy erre is bepöccenjek, ne csak ha a földit szidják.

De ha bepöccenek, és várhat egy kicsit a dolog, azt is add meg, hogy számolhassak tízig: szent haragot adj nekem, s ne evilágit! De inkább felejtsd el mindezt, és azt add meg nekem, amire Te gondoltál, amikor az én nevem eszedbe jutott. Azon a néven szólíts, amit Te adtál nekem, s ne azon, amit mások és én aggattam magamra!

Uram, Istenem! Aki vagy, akit nem mertünk neveden szólítani, s aki Fiad által nem csak bemutatkoztál nekünk, de neveddel legközelebbi rokonoddá is fogadtál minket, teremtményeidet, akik mérhetetlenül kisebbek vagyunk Nálad, mégis a Veled egylényegű Fiad testvérei, a Tebelőled forrásozó Szentlélek templomai!

Hívsz minket Urunk, minden nap. Egyedi csodaként gondoltad ki lényünket és életünket, s mérhetetlen lényegretörésedben egyedi nevet adtál mindannyiunknak, amelyet megélhetünk. A Te csodád, hogy a hely és idő általad alkotott törvényét betartva a történelmi pillanathoz, helyzetünkhöz és képességeinkhez mérted feladatunkat, hasznos társaddá téve minket a teremtésben.

Mégis, hogy ne roppanjunk össze a feladattól, az isteni törvényeket isteni szeretettel egyszer felülírtad - legalábbis így érti korlátolt elmém - kétezer éve. Ekkor az időket előre s visszamenőleg teljessé tetted: lelked és kegyelmedet adtad mindannyiunknak egyedi életfeladatunkhoz, legyünk bár tízmilliárdnyian.

Add kérlek, hogy ne kövessem el életem lehetséges második legnagyobb hibáját azzal, hogy nem hallom meg, pontosan mi a Te hívásod. De legfőképp a legsúlyosabbtól óvj: hogy nem veszem észre: HÍVSZ, s nem csak a magam napi örömeire csámborgok a világban!

Küldetés, misszió, feladat: a sátán régi céltáblái. A küldetés-nyilatkozat silány termékeket ontó multik brossúráinak címlapjain virít, a misszió nem túl bajtárs erős államok iraki hadikalandjaiban való részvétellé züllött, a feladat pedig a legtöbb embernek adott idő alatt minél több pénzt keresni.

Büntetésük az idő maga, amelyet tékozolnak, de mérhetetlenül kapzsian, nem úgy, mint kapták. Az idő, amely eltört a világban, rabszolgai zsarnoksága alá hajtotta a pénzen kondicionált modern, kapzsi embert.

Add Uram, hogy tudjuk használni a Te legtisztább ajándékodat, a nekünk adott időt, Életet! Életünk vegetálásból küldetéssé legyen, létünk siralmas nyomorból szent dicsőséggé a Te dicsőségedre, nevünk holt betűből és nyilvántartási kódból a Te újabb és újabb fiaid drága igéjévé, Új Emberré!

Vonaton ülök, sürgős dolgom nincs, de van nálam elég munka, körmömre ég. Kisebb baleset érte a kislányomat, nagyon fájt neki. Csak most megyek hazafelé, még nem találkoztam vele. Fáj.

A fájdalom lelki: s az éjszaka fásultabbá tette. Nem reggeliztem, van nálam elemózsia, de nincs kedvem hozzá. Nem baj, hamvazó szerda van. Inni sincs kedvem, dolgozni se. A lélek nem kéri a test szolgáltatásait, s nem is szolgáltat. Egyszerűen lenni szeretne.

Mire akarsz ezzel tanítani Uram? Meg kell értenem, vagy elég, ha hiszem, hogy Te jó vagy és ez is a javunkra szolgál. Javunkra, a te isteni tervedben. De ha hiszem is, valahogy meg kell értenem. Nem tudattalan atomnak teremtettél, nem ösztön vezérelte állatnak: eszet adtál nekem, néha már azt hiszem, egész sokat értek a világból.

Jób is azt hitte. Meg azt is, hogy mivel ő istenfélően jó, az Atya nem szúr ki vele. Hitte szilárdan, még akkor is, amikor elvesztette hétezer juhát, háromezer tevéjét, ötszáz igabarmát és ötszáz szamarát. Azaz az összeset. Aztán minden szolgáját, kivéve a hírmondókat. Hitte szilárdan még akkor is, amikor elvesztette hét fiát és három lányát. Azaz az összeset. Aztán fekélyt kapott, elhagyta felesége, elárulták barátai. Nem bírta tovább, tudni akarta, miért. Mi tudjuk, az ördög kezébe adta Isten, próbatételül. De biztosan nem mindig ez az ok.

Pio atyához ment egy vak, gyógyítsa meg. "Megtehetem, de elkárhozol. Vagy vak maradsz, de üdvözülsz." Bármit választ, fájdalom. Miért nem üdvözülhet gyógyultan? Te tudod, Istenem.

Nekem csak egy távoli barátom halt meg egy hónapja, de 32 éves volt és jó ember. Tetszett neki a sógornőm, a fiamat fafaragásra tanította, én pedig őt az egyetemen. A szülei szegények. Miért?

Nekem csak egy ujjpercét vesztette el ma a kislányom, de fáj. A feleségem mindkétszer csodát kért tőled. Elsőre nem kaptunk, a Lázár történet nem ismétlődött. Az ujjat visszavarrták, de az orvos szerint kicsi az esély, hogy befogadja a szervezet. Szerintem nagy. Nem tudjuk majd, csoda-e vagy csak szerencse.

De kell tudnunk? Van különbség? Nem csoda-e, hogy élünk egyáltalán? Hogy szüleinket nem vitte el az ÁVÓ, nem vetéltek el, hogy annyiszor nem ütött el az autó, s az atombombát sem dobták még le. Érthetetlenül állandó a levegő oxigéntartalma időtlen-idők óta. Lenne csak százalékponttal magasabb, s minden olthatatlan tűzzel égne. Lenne csak szemernyivel alacsonyabb, s megfulladnánk. De irracionálisan állandó.

Add Uram, hogy megértsem, de ha nem érthetem, hogy higgyem, jól van így. Dicsérjelek minduntalan!

Kedves Istenem! Te mégiscsak vicces vagy, hiába ijesztegetnek veled a rosszabb felnőttek. Bevallom, amikor még kisebb voltam, nem értettem, miért nincs lelke a Csupinak. Jobban mondva, hogy tehettél ilyet, hogy nem adtál neki lelket? Hiszen olyan aranyos kutyus volt, Anyukám szerint okosabb, mint sok ember. Én meg nagyon szerettem, ő meg egyenesen rajongott értem. Annyit azért gondoltam, hogy nem vitatkozok veled. Tudtam, hogy jó vagy, tehát amit mondasz, az is jó. Azt is mondták, hogy a Bibliában ez van írva. Nem pöröltem tehát veled, bár az időskori Jóbot csak később olvastam. De a Csupit nem értettem. Meg az Anyukámat sem.

Ma reggel találkoztunk, nagyon jó volt veled! Azt is köszönöm, hogy azt mondtad a Mazsolának, hogy vesszen el egy picit. Nem izgultam, mert már közel voltunk az utcánkhoz, s amúgy sem szidna meg Ágoston anyukája, ha elveszne a Mazsola, mert mindig összekakilja a kertet.

Na de térjünk vissza: szóval a fekete szeretetkolduska elveszett egy picit. Meglett egy perc múlva, s mint mondtam, de bocs, hogy locsogok, nem is voltam rá mérges. Persze azért úgy csináltam, még kézráemelés is volt, nemcsak irgum-burgum. A Mazsola meg azonnal féloldalra feküdt, s úgy szégyellte magát, hogy azonnal megsajnáltam.

Múltkor Guy mesélte, hogy amikor egy elfelejtettem afrikai országban járták a te kertedet (valami kameruni nemzeti park volt talán), akkor rájuk támadt egy nagy hegyi gorilla. Én már láttam ilyet a National Geographicon, de ő még nem, úgyhogy nagyon megijedt. Tudta, hogy ez egy nagy hím, amelyik őrzi a családot, és megöli a betolakodókat. Hárman voltak. Szerencsére ott volt az egyik angyalod meg az egyik embered a három között, s az mondta a mi Guynknek, hogy hunyászkodjon meg. Ha meg megunta az életét, akkor húzza ki magát és verje ő is a mellét. De leginkább úgy tud gyorsan hozzád jutni, ha a szemébe néz a fránya gorillának. Hát nem nézett. A gorilla meg „did his business", ami valami olyasmi, hogy körülugrálta, velőtrázóan ordított, verte a mellét, a levegőbe boxolt. Szóval fenyegetőzött, meg hőbörgött egy darabig. De Guy meg a két barátja nem szólt egy szót sem, nem szaladt el, hanem meghunyászkodott, ezért el is tudták mesélni nekünk. Meg is mutatta a Guy, nagyon vicces volt, az amerikai lányok majdnem halálra nevették magukat rajta.

Szóval most már értelek, meg az Anyukámat is. Te tényleg okos vagy, hogy ez a Mazsola meg a gorillák jobban tudják, hogyan kell bocsánatot kérni, mint sok ember. Ha ilyen okos vagy, megtennéd, hogy engem is megtanítasz?

Köszönöm!